Nem az az ember vagyok, aki könnyen tanul a hibáiból. Nehezen ismertem fel, hogy életem irányíthatatlanná vált. Hihetetlenül profi átváltozóművészként két életet éltem és próbáltam kézben tartani. Az egyik egy teljesen konvencionista, csodálatra érdemes munka, magas iskolai végzettség, jó életszínvonal. Nehéz, felelősségteljes szellemi munkát végeztem, amiben mindig is jó voltam. Sőt, általában a legjobb. Velem mindenhol elégedettek voltak, és számomra sem okozott problémát sosem, ha nem 8 órát töltöttem munkával, hanem annál jóval többet. Megbízható voltam, pontosabban annak mutattam magam. Mindig és minden körülmény között.

A másik életemben alattomos módon, egy kényszeres, megszállott alkohol és drogfogyasztás vette át a hatalmat fölöttem. Mélyrepülésem 28 éves koromban kezdődött, amikor elvesztettem nagyanyámat, aki felnevelt. Szülők hiányában a mama volt a családom, apám és anyám egy személyben. Idős volt már, 80 éves, cukorbeteg, ami annyira tönkre tette az ereit, hogy gyakorlatilag elbutult szegény. Utolsó időkben kitört rajta a paranoid schizofrénia. Szökni akart otthonról, már nem ismert meg engem, egy igazi őrület volt a vele való együttélés. Ugyanebben az időben egy több gyerekes családapa barátnője voltam. Csak azért nem azt írom, hogy a szeretője, mert pár éve, amikor egyik közösségi oldalon engem mint korábbi barátnőt jelölt meg, könnybe lábadt a szemem. Nem gondoltam, hogy sok év után is vállalni fog. Attila szeretett engem, de jövőnk nem volt, csak jelenünk. Rajongásig szerettem. Az egyetlen pasim, akivel a mai napig megmaradt a kapcsolat, fura, de vele tudtunk barátok maradni. Attila szintén szenvedélybeteg, függő. Egy évet húzott le egy vidéki rehabon. Túlélte, végig csinálta, talpon van. Büszke vagyok rá.

2000-et írtunk, amikor egy augusztusi napon szegény mama teljesen megbolondult, mentővel kellett bevinni a Lipótra. Egy hét múlva rá az Attila meg konkrétan kirúgott, ugyanis vissza akarta magát transzportálni a családi életbe. Az egy másik ügy, hogy pár hónappal később visszajött, mert megtapasztalta, hogy nem miattam nem működik a dolog, de engem akkor már az alkoholon kívül sok minden nem érdekelt. Első komoly berúgásom erre az időpontra tehető. A Nincs pardon nevezetű szórakozóhelyen ültem, és annyit ittam, hogy szó szerint leestem a bárszékről. Azt hiszem innen dátumozható az alkoholizmusom. Bár évekig nem tartottam magam függőnek, teljesen biztosra vettem, hogy én irányítom a dolgokat, akkor iszom ha akarok, és akkor hagyom abba, amikor akarom. Hogy ez mennyire nem így volt, erre évek múlva döbbentem rá. Elkezdtem rendszeresen inni, de a munkámat elláttam, mert abból éltem amit kerestem. Na meg a férfiakból, de róluk majd később. Ami biztos, hogy a munkámat nem kockáztattam, akárhogyan is éreztem magam, annak mennie kellett.

2000-ben még nem drogoztam, csak ittam, és elégedett voltam magammal. Azt éreztem, hogy ez az, megtaláltam az utam, nincs több szorongás, agyalás, bőgés, nincs több gátlásosság és megfelelni akarás. Gyakorlatilag mindenkivel lefeküdtem, aki megtetszett, és élveztem, hogy senki nem mondott nemet. Oldott lettem és könnyed, azt éreztem, enyém a világ. Soha többet nem akartam negatív érzéseket érezni. Sőt, én egyáltalán semmit nem akartam érezni. Érezzen az, akinek öt anyja volt, nekem egy sem volt-mondtam akkoriban. Majd ittam rá egyet.

Három vagy 4 évet ittam a 7. kerület egyik legzúzósabb búfelejtőjében. Könnyen beilleszkedtem a társaságba, a pasik megőrültek értem, a nők csodáltak. Szerintem még irigykedtek is, de sosem vallották volna be. Kedves voltam és barátságos, ami könnyen ment, mert hálás voltam az oda járó embereknek. Ők lettek a családom.

 Én mindig csak bort ittam, abból is az édeset és vöröset. Első időkben magam fizettem a saját számlámat, utána már a férfiak. Szinte versenyeztek, hogy ki fizessen nekem, amit persze élveztem. A kocsmából rendszeresen én távoztam utoljára. Szépen jött értem a taxi, ahogyan azt lebeszéltem, még józan állapotomban.

Egyszer részegen feküdtem a Szondi utca és az Izabella utca sarkán. Mellettem a hányásom, de nem zavart. Valahogy hazajutottam, de hogy hogyan, arra már nem emlékszem. Fix taxisom volt, mindenhova értem jött és hazavitt, de egy idő után már nem vette fel a telefont. Sokáig szidtam, ma már megértem. Imponálhatott neki, hogy egy magas szőke csajt rendszeresen furikázik á-ból b-be, de gondolom a hányás szaggal nem tudott mit kezdeni. Ha emlékeznék a nevére, és meg tudnám keresni, bocsánatot kérnék tőle, de még az arca sincs előttem. (Folyt.köv.)